Paul van Dyk egy friss beszélgetésben világosan jelezte, hogy nem kíván részt venni abban a digitális versenyben, amelyet ma a TikTok és a hasonló platformok diktálnak. Az rbb-nek adott interjúban nem támadó hangnemben, hanem következetes szakmai álláspontot képviselve beszélt arról, miért érzi idegennek a rövid, gyors fogyasztásra szánt tartalmak logikáját. Saját megfogalmazása szerint az a fajta zenei gondolkodás, amely egész pályáját meghatározta, egyszerűen nem illeszthető bele néhány másodperces videók kereteibe. Számára a zene mindig időigényes folyamat volt, amely figyelmet, jelenlétet és mélyebb befogadást feltételez.
Van Dyk úgy látja, hogy a közösségi média jelenlegi működése jelentős nyomást helyez az előadókra. Egyre több művész érzi úgy, hogy folyamatosan „láthatónak” kell maradnia, különben eltűnik a zajban. Ez a kényszer sok esetben ahhoz vezet, hogy az alkotók leegyszerűsítik saját tartalmaikat, alkalmazkodva az algoritmusok elvárásaihoz. A DJ szerint éppen ez a folyamat ütközik azzal az értékrenddel, amelyre az elektronikus zene kultúrája eredetileg épült. Meglátása szerint minél gyorsabban és könnyebben fogyasztható egy poszt, annál nagyobb eséllyel terjed, de ezzel párhuzamosan gyakran elveszíti azt a mélységet, amely a zenét valódi élménnyé teszi.
Amikor a pályája kezdeti időszakára tekint vissza, éles kontraszt rajzolódik ki. A kilencvenes évek elején az elektronikus zenei színtér egészen más elvek mentén működött. A DJ-k nem a figyelem középpontjában álltak, sokkal inkább a háttérben, a klubok félhomályában dolgoztak azon, hogy hangulatot teremtsenek. A hangsúly nem az előadói személyiségen, hanem a zenén, a tér atmoszféráján és a közönségre gyakorolt érzelmi hatáson volt. Van Dyk szerint ez a fajta alázat és fókusz máig meghatározza azt, ahogyan a zenéhez viszonyul.
Kiemelte azt is, hogy a klubkultúra ereje mindig a közösségi élményből fakadt. Az igazi pillanatok nem egyéni önreprezentációról szóltak, hanem arról, hogy emberek együtt élnek meg valamit a tánctéren, egy hangrendszer köré szerveződve. A zene így vált közös nyelvvé, amely összekötötte a jelenlévőket. A mai digitális környezetben ezzel szemben gyakran az egyéni láthatóság, a követőszám és az elérés válik elsődleges mérőszámmá, miközben a tartalom minősége háttérbe szorulhat.
Van Dyk hangsúlyozta, hogy kritikája nem a technológia ellen irányul. Nem tagadja a digitális eszközök hasznosságát, és nem is állítja, hogy minden művésznek el kellene utasítania a közösségi médiát. Sokkal inkább arra próbál rávilágítani, hogy nem létezik egyetlen kötelező út. Szerinte nem minden alkotónak kell alkalmazkodnia a felgyorsult tartalomfogyasztás ritmusához, és nem minden zenei élmény sűríthető bele harminc másodpercbe.
Paul van Dyk megszólalása így inkább tekinthető állásfoglalásnak, mint tiltakozásnak. Emlékeztet arra, hogy a zene alapvetően nem egy algoritmusnak készül, hanem embereknek. Az ő felfogásában az elektronikus zene továbbra is olyan tér, amely időt kér, figyelmet igényel, és akkor működik igazán, ha közösségi élménnyé válik. Ebben a szemléletben a lassabb építkezés nem hátrány, hanem érték, amely hosszú távon is megtartja a zene jelentőségét.